Csaknem 26 óra zakatolás egy repülőn két átszállással, és megannyi várakozással a transzferban, aztán az ember egy szempillantás alatt a kathmandui nemzetközi libalegelőn találja magát. Igaz, hogy barátai már órákkal előbb megérkeztek a célállomásra, mert nem kellett plusz 6 órát elbaszniuk Delhiben egy járatmódosítás miatt. Igaz, hogy ez idő alatt bejárták fél Kathmandut, de végül is ki ne imádna a repülőtéri várók rideg fényében műanyag kaját zabálva mélázni az idő múlásán. Végül aztán mégis csak Nepálban találom magam: kicsi emberek, összevisszaság, szmog, hangzavar. Kultúrsokk. Vagyis egyelőre csak sokk. Kulturált fajta. Begyömöszölöm magam egy picsányi taxiba, aztán irány a megadott cím a délután 4 órai kavalkádban. Megragadnám a lehetőséget, hogy kicsit értekezzek a kathmandui közlekedésről.
Láttam már ugyan kusza közlekedési viszonyokat itt-ott a világban, de az itteni állapotok minden képzeletet felülmúlnak. Először is nincsenek sávok ('miért máshol vannak?' kérdeznék őszintén Rómában). Másodsorban nincsenek útburkolati jelek ('minek az!?' hördülnének fel Isztambulban). Harmadsorban nincsenek zebrák ('a gyalogos nem ember!' jegyeznék meg Saigonban). Utolsó sorban pedig gyakran még utak sincsenek, 50-60 centi mély kátyúkból többet látni. Ezek után nem meglepő, hogy a rendőrlámpa fogalomköre messziről elkerülte a világ ezen szegletét. A közlekedés szereplői a legkülönfélébb eszközöket használják, hogy eljussan A-ból B-be. Fő fegyverük ehhez a hangkürt (parasztosan csak: duda), amit nem restek használni. Dudálnak, ha ismerőst látnak, de akkor is ha vadidegent. Dudálnak, ha előznek, dudálnak ha fékeznek. Dudálnak reggel, délben, este. Dudálnak jóban és rosszban, dudálnak egészségben, betegségben, boldogságban. Az önkifejezés fura módja Nepálban a dudálás, melyet nem a harag szül vagy az idegeskedés, csupán az a tény, hogy a járműveken van duda. Nem hiába számít a hangszennyezéssel leginkább érintett városnak Kathmandu, a legtöbb útikönyv óva int a füldugó nélküli elindulástól.
Szóval összességében varázslatos hely ez a Kathmandu. Ott van Thamel negyed, ahol egymás seggébe érnek a hostelek, utazási irodák és éttermek. Minden a turisták igényei szerint, de szinte kinéznek, ha nincs a hátadon egy legalább 50 literes hátizsák. Hippiország tiszteletbeli fővárosában járunk, ahol minden sarkon egy pólóra nyomtatott Bob Marley mosolyog ránk, az utcán szemétszaggal vegyes fűszag terjeng, és az egy négyzetméterre jutó rasztafarik (vagyis inkább rasztahajúak) száma a legmagasabb a világon. Bob Marley eltitkolt nepáli élete jobban meglepett, mint az egyik pillanatról a másikra bekövetkező áramszünetek, a sejtelmes félhomály egy-egy füstös kocsma bejáratánál, a színes reklámszövegek csalogatása vagy a nemzetközi tömegek folyamatos jelenléte. Mindenfelé lépésenként meghajlással tisztelgő szentemberek vagy szentemberként tetszelgő hajlotthátú ingyenélők. És lépten-nyomon ott leselkedik veszedelmes borotválatlan gazember képében a szegénység, a kosz, a mocsok és a nyomor. A kilátástalanság és az elkeseredettség. Legalábbis könnyen ezt a képet látja csak egy nyugati ember. Pedig a felszín alatt legtöbbször öröm és boldogság rejtőzik. Egy egyszerű és lassabb élet öröme, az önfeledt tudatlanság illúziója.
Pár napunk volt csak mielőtt a trekking kezdődött. Ezalatt láttunk, hogy milyen szertartással búcsúztatják halottaikat a hinduk, jártunk a … templomban és a volt császárvárosokban. Közben próbáltunk lelkiekben felkészülni a nem mindennapi megpróbáltatásokra. A nepáli Himalájáról általánosságban és az általunk kiválasztott trekking útvonalról (‘Gokyo trek’) a következő 10 bejegyzésben írok részletesen.
