Pokoli éjszaka után ismét fél 6-os ébresztés. A sátor lejtős placcra lett felállítva, így egész éjszaka azon egyensúlyoztam, hogy tudjak aludni. A harmadik nap sem ígérkezett könnyűnek, 16 km-es utat kellett megtennünk, két hágót is beleértve.
Reggeli után rutinosan rövidnadrágban keltem útra a csapattal, gyönyörű napra ébredtünk ismét, ráadásul már egyre lejjebb ereszkedtünk. A fiúk közül Ray és Paul továbbra is élen jártak, a csapat többi része kicsit lassabb tempóban követte őket. Egy korábbi bejegyzésben megfogadtam, hogy írni fogok a 'loop year' (vagy ‘gap year’) - magyarul frappánsan ‘szökőév’ - intézményéről, hát íme.
Az angolszász országokban (különösen Anglia, USA, Ausztrália, és az utóbbi időben Nyugat-Európa más országaiban is) nagy divatja van, hogy a fiatalok két egyetemi év között, netán az egyetem befejezése után, vagy akár már rögtön középiskola után egy hosszabb utazást tesznek szerte a nagyvilágba (kvázi megszöknek). A szökés lényege itt nem klasszikusan a kötelességek vagy a felelősség előli menekülés, hanem sokkal inkább a tapasztalatszerzés, a megtanult dolgok gyakorlati hasznosítása, új emberek megismerése, és természetesen az önállósodás. Nem azért utaznak el, mert ez a divat, vagy mert muszáj, hanem mert kiváncsiak a nagyvilágra és át akarják élni az utazás élményét, saját bőrükön megtapasztalni egy idegen ország vendégszeretetét. Az utazás célja lehet önkéntes munka, de szimpla világlátás is.
A csapatunkból mindkét ír társaság a szökőévét töltötte, a lányok nemrég kezdték, a fiúk pedig már 5 hónapja úton voltak. Az öt hónap alatt bejárták Délkelet-Ázsiát (Vietnám, Thaiföld, Malájzia), majd egy-egy hónapot töltöttek Ausztráliában és Új-Zélandon, ahonnan a jelenlegi helyszínre, Peruba érkeztek, és azután pedig Bolívián és Chilén át Argentínába folytatták útjukat, ahonnan visszatértek Dublinba. Eddig fejenként kb. 12 ezer eurót költöttek, bárcsak minden magyar fiatal megengedhetné ezt magának. Nagyságrendekkel nyitottabb és toleránsabb ország lehetnénk.
Szóval fáradtan veselkedtünk neki a harmadik napnak. Első állomásunk Runkurakay romjai voltak. A bástyaszerű, kör alaprajzú építményt az inkák anno ellenőrzőpontként használták, mert gyönyörűen be lehetett látni róla az egész határt.
Az Inka Ösvény második hágója 3950 méteren volt, jóval kevésbé megerőltető kaptatás után értük el, mint a Halott Asszonyt. Kis pihenő után ereszkedtünk le Sayaqmarka sziklavárosához, amely már egy építészetileg is bonyolult felépítésű inka emlékhely volt. Egy kisebb város állt itt hajdanán, elhelyezkedése mégis erődítményt idéz.
Hamarosan megláttuk az aznapi harmadik inka romot, Concha Marca-t, de emellett csak elhaladtunk, hogy kis kapaszkodás után felérjünk az aznapi ebédelő táborhelyre. Ebéd után már igazi szubtrópusi dzsungelben folytattuk utunkat. A levegő páratartalma érezhetően megnőtt, a kopár hegyoldalak sivár látképét átvette a dús vegetáció folytogató lüktetése. Szebbnél-szebb növények, vízfolyások és gazdag fauna jellemezte az út ezen szakaszát. Az ösvény néhol barlangokon át haladt, így az elé tornyosuló sziklafalak sem állhatták utunkat. Máskor meg úgy éreztük, hogy a világ peremén sétálunk, olyan meredély zuhant alá mellettünk.
Ezek után a harmadik hágó 3670 méteres magassága természetesen már meg sem kottyant senkinek. Innen Phuyupatamarka romjaihoz ereszkedtünk le, ami főleg arról nevezetes, hogy szinte tökéletesen megőrizte az inkák egykori fürdő- és csatornahálózatát, bizonyítva ezzel az őshonos nép építészeti zsenialitását. Az utolsó táborhelyünkhöz közeledve egy alternatív ösvényt választottunk, ami Intipata teraszrendszerét érintve futott be a szálláshelyre. Az építményen egykor teraszos agrárgazdálkodás folyt.
Az utolsó éjszakát az addigi legnagyobb táborhelyen töltöttük, szinte egy kis falu alakult ki a dzsungel ölelésében. Itt csatlakoztak ugyanis a kétnapos és az egyéb alternatív túraútvonalak a klasszikus négynapos ösvényhez. Térerő is itt volt először, úgyhogy adhattam életjelet a családnak, barátnőnek. Az igazi megváltást azonban a forró zuhany jelentette, amit borsos felárért cserébe kínáltak a megfáradt vándornak. De ez akkor senkit sem érdekelt.
Az ötórai teára meglepetéssel készültek vezetőink: tortát szolgáltak fel. Vacsorára a perui konyha remekeit ehettük. Kivéve tengerimalacot. Az itt nem terem. Vacsora után vettünk érzékeny búcsút a hordár csapattól, akik a borravalóért cserébe egy dallal kedveskedtek nekünk, majd mindenkivel egyesével kezet fogtak. Utána gyors briefing, és időben alvás a nagyon korai kelés miatt. Az este szinte melegnek hatott a korábbi napok hőmérsékletéhez képest.
