Seven Summits Bid (7SB)

2012.01.25. 00:26 markctoth

Mi volt még Nepálban?

2012.01.25. 00:25 markctoth

Gokyo trek 9.

2012.01.25. 00:23 markctoth

Gokyo trek 8.

2012.01.25. 00:22 markctoth

Gokyo trek 7.

2012.01.25. 00:21 markctoth

Gokyo trek 6.

2012.01.25. 00:19 markctoth

Gokyo trek 5.

2012.01.25. 00:16 markctoth

Gokyo trek 4.

2012.01.25. 00:14 markctoth

Gokyo trek 3.

2012.01.24. 15:25 markctoth

Gokyo trek 2.

2012.01.24. 15:24 markctoth

Gokyo trek 1.

2012.01.24. 15:23 markctoth

Izgalmas napra virradtunk. Mai nappal vette kezdetét az eredetileg 12 naposra tervezett trek a Himalája nepáli oldalán. Reggel 8-kor már Kathmandu Thamel negyedében tébláboltunk a túraszervező iroda előtt a túravezetőnk Bisnu és egy Maruti Suzuki társaságában. Előbbi kistermetű nepáli emberke volt, utóbbi kisméretű japán autó. A csomagok egy része emiatt a csomagtartó helyett a tetőre pókozva kapott helyet, ami fejlődő országokban inkább szokásos, mint rendkívüli. A járművek itt kevésbé dúskálnak a belső térben, mint Nyugaton. Sofőrünkről, aki ránézésre túl fiatalnak, úgy 15-16 évesnek tűnt, hamar kiderült, hogy frissjogsis 14 éves. De mit számít a kor, ha az ember a nepáli fővárosban furikázhat turistákat.

Kisvártatva Kathmandu belföldi repterén találtuk magunkat. Ha az egyik korábbi bejegyzésemben a nemzetközi repteret libalegelőnek tituláltam, akkor a belföldi reptérre nincs megfelelő kifejezés. A check-in úgy zajlik, hogy az ember átadja nagy hátizsákját egy formának, aki egy mechanikus marhamérlegre helyezi azt. A súlykorlát igazából senkit sem érdekel, nem is igazán érthető miért mérlegelik a cuccost. A mérlegelés után aztán a zsákok kapnak egy sajtcédulát, és két markosabb nepáli legény határozottan bekúrja őket valamelyik sarokba. A boarding a klasszikus bekiabálásos iskolát követi, akinek a nevét üvöltik, az következik. Mindezek után egy tragacs a 20 személyes dupla propelleres békebeli repülőgéphez (‘Twin Otter’) szállítja az utasokat.

A repülés élménye egy ilyen lélekvesztővel minden képzeletet felülmúl. Az embernek szó szerint végig izzad a tenyere az 50 perces út alatt, amíg a gép a felhők között, illetve a felhőkben cikázva Kathmanduból a hegyi Lukla faluba ér. Hazugság lenne azt állítani, hogy nyugalom töltötte el a szívünket, amikor megláttok a luklai repteret. Egy lankás hegyoldalt erőszakoltak meg, hogy a mindössze néhány száz méter hosszú kifutópályát el tudják helyezni valahova. A leszállópálya rövidsége miatt az egész kifutó kb. 30 fokos szögben lejt (vagyis leszállásnál épp emelkedik), hogy a gépek hamarabb és rövideb táv alatt lefékezhessenek. A világ egyik legveszélyesebb reptereként tartják számon a luklai airstrip-et, minden évben több halálos baleset történik, mivel a pilóták nem megfelelő szöget választanak a leszálláshoz, vagy épp nem húzzák fel időben a gép orrát és belecsapódnak a kifutó alatti hegyoldalba. Végül persze szerencsésen landoltunk, és kisvártatva már a cókmókon végeztük az utolsó simításokat.

Lukla tipikus tranzitfaluként működik az Everest expedíciók és trekkingek kiindulópontjánál. Tele van szállodákkal és vendégházakkal, de senki sem tölt itt több időt annál, mint amíg repülőgépének indulására vár. Természetesen lábon is el lehet jutni idáig Kathmanduból, de ez nagyságrendileg 3 héttel növeli meg a szükséges időtartamot, ami már így sem kevés (egy átlagos trek 12-15 napig tart, egy Everest expedíció pedig 65-75 napig). Éppen ezért gyakorlatilag mindenki repülővel érkezik ide, aki az Everest nepáli oldaláról akar eljutni a Himalája ezen részének valamelyik nevezetes pontjára.

A felszerelés ellenőrzése után, aztán indult a túra. A mai nappal …-ig kellett eljutnunk.

Először a nepáli Himalájában

2012.01.24. 15:22 markctoth

Végre Nepál!

2012.01.24. 15:22 markctoth

Csaknem 26 óra zakatolás egy repülőn két átszállással, és megannyi várakozással a transzferban, aztán az ember egy szempillantás alatt a kathmandui nemzetközi libalegelőn találja magát. Igaz, hogy barátai már órákkal előbb megérkeztek a célállomásra, mert nem kellett plusz 6 órát elbaszniuk Delhiben egy járatmódosítás miatt. Igaz, hogy ez idő alatt bejárták fél Kathmandut, de végül is ki ne imádna a repülőtéri várók rideg fényében műanyag kaját zabálva mélázni az idő múlásán. Végül aztán mégis csak Nepálban találom magam: kicsi emberek, összevisszaság, szmog, hangzavar. Kultúrsokk. Vagyis egyelőre csak sokk. Kulturált fajta. Begyömöszölöm magam egy picsányi taxiba, aztán irány a megadott cím a délután 4 órai kavalkádban. Megragadnám a lehetőséget, hogy kicsit értekezzek a kathmandui közlekedésről.

Láttam már ugyan kusza közlekedési viszonyokat itt-ott a világban, de az itteni állapotok minden képzeletet felülmúlnak. Először is nincsenek sávok ('miért máshol vannak?' kérdeznék őszintén Rómában). Másodsorban nincsenek útburkolati jelek ('minek az!?' hördülnének fel Isztambulban). Harmadsorban nincsenek zebrák ('a gyalogos nem ember!' jegyeznék meg Saigonban). Utolsó sorban pedig gyakran még utak sincsenek, 50-60 centi mély kátyúkból többet látni. Ezek után nem meglepő, hogy a rendőrlámpa fogalomköre messziről elkerülte a világ ezen szegletét. A közlekedés szereplői a legkülönfélébb eszközöket használják, hogy eljussan A-ból B-be. Fő fegyverük ehhez a hangkürt (parasztosan csak: duda), amit nem restek használni. Dudálnak, ha ismerőst látnak, de akkor is ha vadidegent. Dudálnak, ha előznek, dudálnak ha fékeznek. Dudálnak reggel, délben, este. Dudálnak jóban és rosszban, dudálnak egészségben, betegségben, boldogságban. Az önkifejezés fura módja Nepálban a dudálás, melyet nem a harag szül vagy az idegeskedés, csupán az a tény, hogy a járműveken van duda. Nem hiába számít a hangszennyezéssel leginkább érintett városnak Kathmandu, a legtöbb útikönyv óva int a füldugó nélküli elindulástól.

Szóval összességében varázslatos hely ez a Kathmandu. Ott van Thamel negyed, ahol egymás seggébe érnek a hostelek, utazási irodák és éttermek. Minden a turisták igényei szerint, de szinte kinéznek, ha nincs a hátadon egy legalább 50 literes hátizsák. Hippiország tiszteletbeli fővárosában járunk, ahol minden sarkon egy pólóra nyomtatott Bob Marley mosolyog ránk, az utcán szemétszaggal vegyes fűszag terjeng, és az egy négyzetméterre jutó rasztafarik (vagyis inkább rasztahajúak) száma a legmagasabb a világon. Bob Marley eltitkolt nepáli élete jobban meglepett, mint az egyik pillanatról a másikra bekövetkező áramszünetek, a sejtelmes félhomály egy-egy füstös kocsma bejáratánál, a színes reklámszövegek csalogatása vagy a nemzetközi tömegek folyamatos jelenléte. Mindenfelé lépésenként meghajlással tisztelgő szentemberek vagy szentemberként tetszelgő hajlotthátú ingyenélők. És lépten-nyomon ott leselkedik veszedelmes borotválatlan gazember képében a szegénység, a kosz, a mocsok és a nyomor. A kilátástalanság és az elkeseredettség. Legalábbis könnyen ezt a képet látja csak egy nyugati ember. Pedig a felszín alatt legtöbbször öröm és boldogság rejtőzik. Egy egyszerű és lassabb élet öröme, az önfeledt tudatlanság illúziója.

Pár napunk volt csak mielőtt a trekking kezdődött. Ezalatt láttunk, hogy milyen szertartással búcsúztatják halottaikat a hinduk, jártunk a … templomban és a volt császárvárosokban. Közben próbáltunk lelkiekben felkészülni a nem mindennapi megpróbáltatásokra. A nepáli Himalájáról általánosságban és az általunk kiválasztott trekking útvonalról (‘Gokyo trek’) a következő 10 bejegyzésben írok részletesen.

What the fuck is 'via ferrata'?

2012.01.20. 17:31 markctoth

Hajdú Mikitől hallottam először ezt a kifejezést, amikor fácsén invitált. Halvány lila gőzöm sem volt, hogy mire utalhat. Persze amikor írta, hogy el kéne menni, helyeslően visszaírtam, mintha tudnám miről beszél. Elsőre azt hittem, hogy valami kedvezményes autóvásárlási lehetőségről van szó, de aztán rájöttem, hogy azt ‘Il Ferro’-nak hívták és nagyon sokan nagyon sokat buktak rajta néhány évvel ezelőtt. Aztán megkopott latin tudásomat felhasználva próbáltam értelmet paszírozni a kifejezés mögé. Ekkor arra jutottam, hogy biztos vasúton akar menni Miki valahova. Mivel még mindig sántított a dolog, segítségül hívtam a guglit, amelyik a következő wikipedia meghatározást dobta ki elsőnek: “A via ferrata olyan hegyi út, amelyen előzetesen felszerelt létrák, lépcsők, hidak és fémkábelek segítik az előrehaladást”.

Mindjárt a helyére került minden. Miki egy olyan tanfolyamra akart elmenni ugyanis, amelyik a via ferrata (németül ‘Klettersteig’) alapjaira tanít meg. Az osztrák Alpokban egy hétvége leforgása alatt lebonyolított tanfolyam a Kaland-Sport szervezésében jónak ígérkezett, és remek edzéslehetőséget kínált számunkra a nepáli megpróbáltatások előtt. Egy áprilisi péntek este ki is utaztunk ezért Mikivel, Orsival (Miki barátnője) és Gyuricza Gergővel (a Pécsbánya SE labdarúgócsapatának csatára és hivatalos hangja, mostanság ghánai bányász) közösen egy osztrák falucskába (Lassing???). Itt volt a táborunk egy kis kempingben a hegyek lábánál.

Az este során megismerkedtünk a tanfolyam szervezőivel és a többi résztvevővel. Sebtiben megtanultunk legalább hétféle létfontosságú csomót megkötni, melyek közül talán kettőre ha emlékszem még. Pedig a via ferrata-nál és különösen a sziklamászásnál elengedhetetlen a leggyakrabban használt csomók pontos ismerete és azok gyors megkötése. Szerencsére sok van közülük, ami vitorlázásnál is használatos, így nem fogadott mind ismeretlenül. A kacifántos csomók fortélyainak elsajátítása során felmerült nagy ijedtséget később sörrel csillapítottuk, aztán próbáltuk fagypont közeli álomba ringatni magunkat a sátrainkban.

A tanfolyam első hivatalos napja korán kezdődött. Befaltuk a reggeli szendvicseket, majd elautóztunk egy közeli településig (Hinter Bühle, Gergő szerint “hitlerbűne”), ahol egy kisebb sziklafalon gyakoroltuk a beülő használatát, illetve a mászótársak biztosítását. Nem túl bonyolult feladatok, ám megannyi gyakorlást és odafigyelést igényelnek, hogy az ember készség szinten elsajátítsa végrehajtásukat. Szerencsére verőfényes időnk volt, koradélutánig itt tanyáztunk.

Délután aztán ideje volt, hogy a délelőtt megtanultakat egy kevésbé nehéz Klettersteig útvonalon hasznosítsuk. A beszálláshoz alig kellett sétáni a Robert Karpfen Klettersteig-ig, ami egy közepes nehézségű via ferrata Mödling közelében. A mi társaságunk indult elsőként és viszonylag gyors tempóban haladtunk a rövid útvonalon. Az úton szinte végig drótkötél haladt a sziklákhoz erősítve, amelyhez nekünk folyamatosan csatlakoznunk kellett két hevederrel karabinerekkel a végén. Azért van szükség két hevederre, hogy az ember egy pillanatig se legyen biztosítás nélkül. Nagyon sok olyan hely van, ahol a hevedereket át kell csatlakoztatni egy másik lépcsőre vagy drótkötél szakaszra, ezért amíg az egyiket csatoljuk, addig a másik biztonságosan tart, ha esetleg lecsúsznánk. A via ferrata végére érve a kötélen ereszkedést gyakoroltuk egy sziklafal tetejéről, aztán visszatértünk a táborba, ahol a második éjszakát hálózsákjaink alkalmatlansága folytán Gergővel a kocsiban töltöttük.

A tanfolyam harmadik napján már profinak éreztük magunkat, ezért egy viszonylag nehéz Klettersteigra vittek minket vezetőink. Csak a beszálláshoz (ahol maga a via ferrata indul) közel 500 méter szintkülönbséget kellett legyűrnünk. Itt jött a neheze. Egy viszonyag rövid, ám annál meredekebb szakaszon vezetett a Klettersteig, hol drótkötél, hol lépcsők segítségével. A lépcső szó hallatán ne egy vörös bársonyszőnyeggel borított márvány fellépőre gondoljunk, hanem inkább egy sziklafalba ütött U alakú kampóra, ami funkciójában olykor fellépőként, olykor majrévasként szolgál. Gyakrabban majrévasként. A csoport haladása le is lassult ezen a részen, majdnem 3 órába telt, míg mindenki felért. Közben az időjárás is komorabbra fordult, szél kerekedett és eső szemerkélt. Dolgunk végeztével egy hegyi hütte-ben még ettünk-ittunk, aztán irány vissza a kocsikhoz, hogy hazavezethessünk Magyarországra. Így nézett ki a via ferrata tanfolyam tömören.


SEA Trip: A film

2012.01.20. 13:09 markctoth

A Matyi (Czéh-Tóth Máté) által készített filmben a 4 hetes délkelet-ázsiai körút történéseit próbáltuk röviden összefoglalni. Rövid bizony nem lett az opus, de legalább korhű betekintést ad a mai Délkelet-Ázsia világába két magyar fiatal szemszögéből. Jackie Chan for president!

SEA-Trip 2009.

2012.01.19. 17:53 markctoth

2009. augusztusában szedtük a sátorfánkat Matyival és nyakunkba vettük Délkelet-Ázsiát. A túrának a ‘SEA-Trip’ fantázianevet adtuk, e mozaikszóval utalva a meglátogatott régióra (SouthEast Asia). A barátnők, Nóri és Dzsudi, otthon maradtak, ez amolyan fiús testvértúra volt, klasszikus hátizsákos stílusban.

Ázsia kapujában, Isztambulban nyitottunk, mert közel 6 órás volt a transzfer a bangkoki járat indulása előtt. Kapóra jött ez a néhány óra ebben a pezsgő városban, ahol szintén sok volt tilburgi évfolyamtársam él. Irem és barátnői vártak Taksim negyedben, akikkel együtt felmentünk a városban található számos népszerű tetőbár egyikébe. Ezek a bárok nem véletlenül olyan trendiek: kivétel nélkül a Boszporusz-szorosra néznek a magasból, a vendégek karosszékből bámulhatják a város ázsiai részét. Ettünk, ittunk, aztán sötétedésig sétáltunk a péntek esti forgatagban, mígnem vissza kellett érnünk a reptérre.

Egész éjszaka repültünk az Indiai-óceán felett az egykori Indokína irányába. Helyi idő szerint délelőtt landoltunk Bangkok vadiúj nemzetközi repterén (‘Suvarnabhumi Airport’), ahonnan stílszerűen már egy ‘tuk-tuk’-kal csapattunk be a belvárosi Silom városrészben található szállodánkba. Aznap és a következő néhány napban végigrovarkodtuk Bangkokot. Sárkánygyíkokkal viaskodva kétszer is hajóztunk a Chao Phraya folyón, ami kettészeli a várost. Először kicsit átvertek, ami az árat illeti, másodszor nagyon. Iszonyatos a lehúzás, legyen a szolgáltatás tuk-tuk, hajózás, kért vagy önkényes idegenvezetés, vagy akármi. Kapásból a harmadát kell mondani az először kért árnak, és ha a rafkós kofák netán szívükre vennék a pofátlan alkudozást, és káromkodva elinalnának, akkor sem kell skerázni, mert fél perc múlva úgyis jön egy másik, ugyanazt a szolgáltatást kínálva. Kultúrprogramból sem volt hiány: bejártuk a Királyi Palotát, esténként felfedeztük a hírhedt Patpong negyedet, láttuk a Smaragd Buddhát, próbáltuk ránézésre megkülönböztetni a ‘female’-t a ‘shemale’-től, kacskaringóztunk a kínai negyedben, részesei voltunk egy ún. ‘ping-pong show’-nak egy bordély emeletén. Szóval mindenben volt részünk, ami az élményhez kell.

A következő néhány napban Bangkokból csillagtúráztunk Kanchanaburi-ba a vadregényes Kwai folyó történelmi hídjához, voltunk egy buddhista szerzetesek által működtetett templomban tigriseket tapperolni (Tiger Temple), és hogyne elefántogoltunk volna. Láttunk egy thai összkulturális előadást is táncokkal, népviseletekkel, thai box-al és persze ismét csak elefántokkal.

Kb. 1 hét eltelte után hagytuk el Thaiföldet vasúton Kambodzsa irányába. A vonatozás igazi szocio-túra feltéve, hogy az alacsonyabb komfortfokozatú vagonokat választjuk. A vasút csak a kambodzsai határig van kiépítve, itt gyalogosan kell átkelni. Az igazi izgalmat nem maga a határátkelés jelentette, hanem a madárinfluenza-járvány okozta aktuális világméretű egészségügyi pánik. Mindenhol hőkamerákkal fürkészték a belépni szándékozó emberek testhőmérsékletét, és ha valaki testhőképe alapján lázasnak ítéltetett, akkor bizony udvariasan visszafordították. A dolog szépséghibája, hogy a kb. 40 fokban és a magas páratartalomban egy 20 kilós zsákkal a hátán még a halvérűek is levet eresztenek, az ember testhőmérséklete könnyen 37 fők fölé emelkedik. Ezért fordulhatott elő, hogy elsőre bizony vissza lettem tessékelve, mert úgy néztem ki, mint akiből bármikor lángok törhetnek elő. 20 perc stresszes ücsörgés után a ventilátor alatt aztán lehiggadtam, és második próbálkozásra már átcsúsztam a kontrollon. A határ túloldalán egy német párral osztozva taxiztunk a kambodzsai Siem Reap-ig.

Kambodzsa hallatán a mai fiataloknak már biztosan nem a vörös khmer rezsim rémtettei ugranak be elsőre, hanem Angelina Jolie, ahogy a ‘Tomb Raider’ egyik részében dzsungel által benőtt romok közt hősnősködik. Ezt az apró asszociációs malőrt nézzük el nekik, az vesse rám az első követ, aki szívesebben fantáziál a vörös khmerekről, mint Angelina Jolie-ról. Az említett film forgatási helyszíne viszont a mai Kambodzsa elsőszámú látványosságának egyik legszebb része, az Angkor templomegyüttes Ta Prohm temploma, ahol a franciák vezette restaurációs bizottság szánt szándékkal próbálta visszaadni azt a természetközeli állapotot, amilyenben Angkor városát egykor újrafelfedezték a dzsungel mélyén. Angkorból, illetve Siem Reap-ből a Mekong folyó déli ágán egy motoros hajóval szeltük a vizeket át a hatalmas Tonle Sap tavon egészen Phnom Penh-ig, a kambodzsai fővárosig, ahol egy újabb nap városlátás következett a Királyi Palotával, az Ezüst Pagodával és társaival. A közelmúlt szomorú történelmét az általános iskolából egyik napról a másikra börtönné avanzsált S-21-ben (Security Prison 21) élhettük át, ami a vörös khmer rémuralmának csorbítatlan és hiteles bemutatására hivatott.

A következő szomszédos országba se vasút, se víziút nem lévén busszal jutottunk el. A koradélelőtti órákban értünk Ho Chi Minh City-be (HCMC), leánykori nevén Saigon-ba. Napokig jártuk itt a várost, láttuk az Elnöki Palotát (ocsmány szocreál épület), ahol a kapukat áttörő észak-vietnámi tankot ábrázoló híres fénykép készült, azokban az órákban, amikor véget ért a vietnami háború. Voltunk a Vietkong által a háború alatt használt Cu Chi alagútrendszernél is, ettünk kókuszcukorkát egy családi gazdaságban és hajóztunk a Mekong folyó deltájában. Matyi nem engedte, hogy olyan pálinkát vegyek, aminek az üvegébe grátiszként egy fél kígyót is belekonzerváltak, de azt hagyta, hogy egy M-16-os gépfegyverrel lövöldözzek vaktában. Fura gyerek, meg kell hagyni. :-) Egy közép-vietnámi hegyi városka (Da Lat) piacán szó szerint kígyót, békát szórtak ránk a népek, Matyi pofázmányát meg kikezdte valami ártány. Észak-Vietnámba sajnos nem volt időnk eljutni, mert szoros volt a program.

HCMC-ből Szingapúr városállamába repültünk, ahol két napot töltöttünk szokatlan gazdagság, tisztaság és rendezettség közepette. Innen ismét vonatozás egy éjszakai járattal a maláj fővárosba, Kuala Lumpurba. Kb. 200 fotó a Petronas Towers ikertornyainál, aztán irány vissza Thaiföld déli irányból még mindig vasúton.

Az utolsó szűk egy hétben jött a jól megérdemelt döglés a thaiföldi Phuket szigetén. Robogóbérlés, hófehér homokföveny, fotózás, Matyi hullámszörfözni tanít (közben a felhős ég alatt mindketten rommá égünk). Egynapos kirándulás Ko Phi Phi szigeteire, szűzlányos megemlékezés a kölyökképű Leo di Caprio-ról a ‘Part’ lagúnájánál, szomorú mementó a  néhány évvel ezelőtti cunamiról, miközben egy lopott napszemüveges majom valahol szép csendben kólát szlopál üvegből. Még egy napot loptunk magunknak, amikor a bangkoki vonatjegyet bangkoki repülőjegyre cseréltük, de szép lassan csak véget ért a 4 hét. Érdekesség, hogy a repülőtéri és egyéb helyi reklámok koronázatlan királya a régióban Jackie Chan. Nincs az a szarság, amit ne árulnának az arcképével, legyen az karóra, gumióvszer vagy éppen tampon.

Az út során egyfolytában kameráztunk, és a sok-sok felvétel Matyi által megvágott és összerendezett végeredménye lett a következő bejegyzésbe integrált ‘commercial moviefilm’.

Történések Nepál ügyben

2012.01.19. 17:51 markctoth

Hát igen. A gyorsan jött és az éjszaka közepén megszületett ötleteket általában nem követi azonnali cselekvés. Ha mégis az általában ittas vezetésnek minősül, és mostanában elég szépen honorálják. Bár érdemes lenne elfantáziálni azon, hogy mi lett volna akkor, ha Mikivel azzal a lendülettel összepakolunk és felülünk az első Nepálba tartó gépre. Leszámítva a tényt, hogy ezt nem is tehettük volna meg, mivel minimum 2 átszállással és kb. 22 óra utazással lehet kis hazánkból odajutni, valószínűleg amúgy is odavesztünk volna felkészületlenségünk okán. Sajnos (vagy szerencsére) azonban nem így történt, de azt nem gondoltam volna, hogy 2 évet kell várni a megvalósításra.

Egy évvel a pécsi éjszakai eszmecsere után ismét felvetődött a közös út gondolata, ám ekkorra Mikiék már Észak-Indiát vették célba, én meg Matyi öcsémmel (aki igazából Máté) Délkelet-Ázsiát szemeltem ki magamnak. Az ottani négyhetes történésekről és az érintett 5 országról a ”SEA-Trip” című bejegyzésben írok bővebben, ami után egy rövidnek nem mondható, viszont látványos tartalmakban gazdag mozgókép összeállítást is felraktam a “SEA-Trip: A film” c. bejegyzésbe.

Szóval a nepáli hegymászós-trekkinges projekt egy újabb évvel tolódott, de ez bőven elég időt hagyott számunkra a felkészülésre és a legjobb program kiválasztására. Mikiék túrája is jól sikerült közben, 3-an bebarangolták India egyes területeit. Az ott szerzett élményeken még a finisben szerzett és múlni nem akaró hasmenés sem tudott foltot ejteni. Azóta kiderült, hogy ez is az élmény része, a turistákat alig engedik hazajönni nélküle.

2009. őszén kezdtünk el konkrétabban beszélgetni Nepálról, úgyhogy innentől mondható, hogy a tervünk célegyenesbe ért. Hamarosan olvashattok arról, hogyan is zajlott a nepáli út megtervezése és mik voltak a fontosabb előkészületek, mint például a kezdőknek szóló ausztriai ‘via ferrata’ (Klettersteig) tanfolyam.

Inka Ösvény 4. (A leginkább nap)

2012.01.19. 16:22 markctoth

Útinaplóm ide vonatkozó bejegyzése így kezdődik: “Ez az utolsó túranap reggele vagy inkább hajnala. Most, hogy leírtam az ‘inkább’ szót kitaláltam egy ide illő, nagyon szar szóviccet az ‘inka’ szó fokozására: inka, inkább, leginkább. Szóval a mai lesz a leginkább napunk a 4 nap során.” Éleslátásom már akkoriban sem hagyott cserben: valóban kurva szar ez a szóvicc.

Hajnali 4 előtt ébresztő, kokatea az arcba tolva, kis idő kamillázásra és ébredezésre. Gyors reggeli után háromnegyed 5-kor már az utolsó ellenőrzőpont előtt tülekedtünk vaksötétben a nagy tömegben. A Machu Picchu területére belépőket újra szigorúan számba veszik, nehogy valaki eltévedjen, leszédüljön. Nagy a verseny a túrázók közt, hogy ki ér először a Napkapuhoz, ki vetheti az aznapi első pillantást az inkák sokáig elveszett hegyi városára a felkelő nap sugaraiban. Aztán fél 6-kor kitárult a hatalmas rácsos kapu, és megkezdődött a világ egyik legértelmetlenebb versenyfutása. 6 km-t kellett megtenni Inti Punku-ig (Napkapu), ahonnan gyönyörű kilátás nyílik az alacsonyabban elterülő romvárosra.

Az út nem volt megerőltető, de vigyázni kellett a sötétben. Egy nőt úgy pofoztak vissza eszméletébe, miután bevágta a fejét egy belógó fa törzsébe. Utolsó erőfeszítésként egy végtelennek tűnő lépcsősort kellett megmászni, hogy felérjünk a Napkapuhoz. A lépcső meredekségére jellemző, hogy egy testesebb angol úr illedelmesen összefosta magát mellettem a harmadik lépcsőfoknál. A lépcső tetején, átsétálva egy kőboltív alatt már 20-30 ember lézengett ekkorra, mind a napfelkeltét várva. Mivel a nap a szokásosnál később kelt fel, ezért nem vártuk meg, míg az egész várost bevilágítja, nekivágtunk az utolsó 2 km-es ereszkedésnek a romokig.

Félúton járhattunk, amikor fantasztikus dolognak lehettünk szem- és fültanúi. Egy ölelkező, csókólózó pár állt egy kőből épült emelvényen, amikor a férfi hirtelen féltérdre ereszkedett és megkérte a nő kezét. Elsőként gratulálhattunk a friss jegyeseknek, akik egy 9 napos túrán voltak túl. Ennyi közös megpróbáltatás után szinte garantált a sikeres lánykérés.

Machu Picchu területére nem lehet csak úgy tátott szájjal berontani, regisztrálni kell egy látogató központban, ami a romváros aljában található. Nemrégiben kiderült, hogy az egész hegyoldal süllyedésnek indult, ezért a napi látogatószámot a perui kormány egy ideje maximálta. A beengedhető napi létszám úgy jön ki, hogy meghatározott számú turista léphet be a túraútvonalakról, és ugyanilyen számú közelítheti meg a romvárost közúton (vagyis Aguas Calientes-ig vasúton, aztán egy szerpentinen keresztül kisbuszokkal közúton). A süllyedés mértékét egy kifeszített inga révén folyamatosan ellenőrzik. Nem csoda, hogy a peruiak még hosszú évvszázadokig meg akarják óvni az utókor számára az ország elsőszámú turista attrakcióját, amit egy 2007-ben zárult internetes szavazáson ‘A világ hét új (ember alkotta) csodája’ közé választottak a szavazók (www.new7wonder.com). A hét közé került még egyébként a riói Cristo Redendor (Krisztus-szobor), a római Kolosszeum, a kínai Nagy Fal, az agrai Taj Mahal, a jordániai Petra romvárosa, és a mexikói Chichen Itza.

Szikrázó napsütésben járhattuk be ezt a lenyűgöző építményt. Csoportunk két részre vált, nekünk Edwin tartott idegenvezetést. Az építmény két markánsan elkülönülő részre tagolódik: a mezőgazdasági termelést szolgáló teraszos részre, valamint az egykor itt élők lakó-, kulturális- és közösségi színtereit alkotó városi részre. Az építmények között elterülő tágas zöld területeken, teraszokon mindenhol lámák legelésztek. A vallásgyakorlásra három külön templomépület szolgált: egy a Naphoz, egy a Főistenhez, egy pedig a Kondorhoz. Az inkák hiedelmeiben mindig is központi szerepet játszottak az állatok, így a kondor, a puma és a kígyó hármasa. E három állatot félték igazán. A puma és a kígyó érthető, de kevés olyan esetről hallani, amikor kondor kapott fel embereket a földről.

Az épületeket alkotó kövek illesztése mindenhol tökéletes, pedig kötőanyagot nem használtak. Az elöljáróknak, a papságnak és a szüzeknek elkülönített helyiségei voltak. A főtér felett hatalmas emelvény tornyosult, ahonnan a vezetők szót intézhettek az összegyűltekhez.

A koránkelés és a romváros bejárása leszívott minket, így nem másztunk fel Wayna Picchu-ra, ahonnan az a kilátás nyílik a városra, ami a legtöbb fotón látható. Ehelyett inkább heverésztünk a pázsiton egy biztonsági ember hangos füttyögése ellenére. A kétórás busszal mentünk le Aguas Calientes-be, ami a legközelebbi ma is lakott település és termálforrásairól kapta nevét. A várost az idelátogató turisták tömege tartja életben, mindenhol szuvenír boltok és éttermek követik egymást. A másik nevezetesség a vasútállomás, ahonnan a Cuzco-ba tartó vonat indult. Mi is ezzel utaztunk vissza, de a jól megérdemelt pihenés előtt még egy fergetes buli következett a csapattal az egyik városi klubban (‘Roots’).

Dél-Amerikai kalandjaim nem értek véget a túra végén, de egy korábbi bejegyzésben tömören már beszámoltam róluk. A csapat tagjaival azóta is rendszeres kapcsolatban állok fácsén, mindig szívélyesen invitálnak Dublinba. Lassan el kéne menni.

Inka Ösvény 3.

2012.01.19. 16:21 markctoth

Pokoli éjszaka után ismét fél 6-os ébresztés. A sátor lejtős placcra lett felállítva, így egész éjszaka azon egyensúlyoztam, hogy tudjak aludni. A harmadik nap sem ígérkezett könnyűnek, 16 km-es utat kellett megtennünk, két hágót is beleértve.

Reggeli után rutinosan rövidnadrágban keltem útra a csapattal, gyönyörű napra ébredtünk ismét, ráadásul már egyre lejjebb ereszkedtünk. A fiúk közül Ray és Paul továbbra is élen jártak, a csapat többi része kicsit lassabb tempóban követte őket. Egy korábbi bejegyzésben megfogadtam, hogy írni fogok a 'loop year'  (vagy ‘gap year’) - magyarul frappánsan ‘szökőév’ - intézményéről, hát íme.

Az angolszász országokban (különösen Anglia, USA, Ausztrália, és az utóbbi időben Nyugat-Európa más országaiban is) nagy divatja van, hogy a fiatalok két egyetemi év között, netán az egyetem befejezése után, vagy akár már rögtön középiskola után egy hosszabb utazást tesznek szerte a nagyvilágba (kvázi megszöknek). A szökés lényege itt nem klasszikusan a kötelességek vagy a felelősség előli menekülés, hanem sokkal inkább a tapasztalatszerzés, a megtanult dolgok gyakorlati hasznosítása, új emberek megismerése, és természetesen az önállósodás. Nem azért utaznak el, mert ez a divat, vagy mert muszáj, hanem mert kiváncsiak a nagyvilágra és át akarják élni az utazás élményét, saját bőrükön megtapasztalni egy idegen ország vendégszeretetét. Az utazás célja lehet önkéntes munka, de szimpla világlátás is.

A csapatunkból mindkét ír társaság a szökőévét töltötte, a lányok nemrég kezdték, a fiúk pedig már 5 hónapja úton voltak. Az öt hónap alatt bejárták Délkelet-Ázsiát (Vietnám, Thaiföld, Malájzia), majd egy-egy hónapot töltöttek Ausztráliában és Új-Zélandon, ahonnan a jelenlegi helyszínre, Peruba érkeztek, és azután pedig Bolívián és Chilén át Argentínába folytatták útjukat, ahonnan visszatértek Dublinba. Eddig fejenként kb. 12 ezer eurót költöttek, bárcsak minden magyar fiatal megengedhetné ezt magának. Nagyságrendekkel nyitottabb és toleránsabb ország lehetnénk.

Szóval fáradtan veselkedtünk neki a harmadik napnak. Első állomásunk Runkurakay romjai voltak. A bástyaszerű, kör alaprajzú építményt az inkák anno ellenőrzőpontként használták, mert gyönyörűen be lehetett látni róla az egész határt.

Az Inka Ösvény második hágója 3950 méteren volt, jóval kevésbé megerőltető kaptatás után értük el, mint a Halott Asszonyt. Kis pihenő után ereszkedtünk le Sayaqmarka sziklavárosához, amely már egy építészetileg is bonyolult felépítésű inka emlékhely volt. Egy kisebb város állt itt hajdanán, elhelyezkedése mégis erődítményt idéz.

Hamarosan megláttuk az aznapi harmadik inka romot, Concha Marca-t, de emellett csak elhaladtunk, hogy kis kapaszkodás után felérjünk az aznapi ebédelő táborhelyre. Ebéd után már igazi szubtrópusi dzsungelben folytattuk utunkat. A levegő páratartalma érezhetően megnőtt, a kopár hegyoldalak sivár látképét átvette a dús vegetáció folytogató lüktetése. Szebbnél-szebb növények, vízfolyások és gazdag fauna jellemezte az út ezen szakaszát. Az ösvény néhol barlangokon át haladt, így az elé tornyosuló sziklafalak sem állhatták utunkat. Máskor meg úgy éreztük, hogy a világ peremén sétálunk, olyan meredély zuhant alá mellettünk.

Ezek után a harmadik hágó 3670 méteres magassága természetesen már meg sem kottyant senkinek. Innen Phuyupatamarka romjaihoz ereszkedtünk le, ami főleg arról nevezetes, hogy szinte tökéletesen megőrizte az inkák egykori fürdő- és csatornahálózatát, bizonyítva ezzel az őshonos nép építészeti zsenialitását. Az utolsó táborhelyünkhöz közeledve egy alternatív ösvényt választottunk, ami Intipata teraszrendszerét érintve futott be a szálláshelyre. Az építményen egykor teraszos agrárgazdálkodás folyt.

Az utolsó éjszakát az addigi legnagyobb táborhelyen töltöttük, szinte egy kis falu alakult ki a dzsungel ölelésében. Itt csatlakoztak ugyanis a kétnapos és az egyéb alternatív túraútvonalak a klasszikus négynapos ösvényhez. Térerő is itt volt először, úgyhogy adhattam életjelet a családnak, barátnőnek. Az igazi megváltást azonban a forró zuhany jelentette, amit borsos felárért cserébe kínáltak a megfáradt vándornak. De ez akkor senkit sem érdekelt.

Az ötórai teára meglepetéssel készültek vezetőink: tortát szolgáltak fel. Vacsorára a perui konyha remekeit ehettük. Kivéve tengerimalacot. Az itt nem terem. Vacsora után vettünk érzékeny búcsút a hordár csapattól, akik a borravalóért cserébe egy dallal kedveskedtek nekünk, majd mindenkivel egyesével kezet fogtak. Utána gyors briefing, és időben alvás a nagyon korai kelés miatt. Az este szinte melegnek hatott a korábbi napok hőmérsékletéhez képest.

Inka Ösvény 2.

2012.01.18. 18:09 markctoth

Az éjszaka meglehetős nyugalomban telt a patak lágy zúgása közepette. A sok különféle neszezést azonban nem nyomta teljesen el, így azt álmodtam, hogy valami borzalmas szörnyeteg acsarkodik a sátor mellett nagy kegyelmében. Reggel persze kiderült, hogy csak egy jámbor összvér volt, amit még az este folyamán kergettünk odébb.

Fél 6 után ébresztettek vezetőink a kezünkbe erőltetett forró kokatea erőteljes aromájával. Fél óránk volt összeszedelőzködni, és kimenni reggelizni európai módra: az étkezősátorban kenyér, gyümölcsök és joghurt várt minket. Kellett az energia a túra legkeményebb napja előtt. Hátizsákom súlyát igyekeztem minimalizálni, és minden nélkülözhető dolgot a hordárok által vitt nagy közös hátizsákba applikálni. A reggeli kávét a pottyantós bűze helyettesítette, rögtön helyrerakta az ember fejét.

Az ellenőrzőpontot elhagyva hol kőből kirakott lépcsőkön meneteltünk felfelé, hol sima köves ösvényen. Ekkor már javában olyan tengerszint feletti magasságban jártunk, mint előtte még soha. Legalábbis én nem. És még messze volt a Halott Asszony Hágója (Dead Woman's Pass, helyiül Warmiwanuska), az Inka Ösvény legmagasabb pontja (4200 méter körül). Köröttünk mindenfelé a perui Andok hatalmas hófödte csúcsai emelkedtek, csendben kacagva az alattuk masírozó emberek fura hóbortján.

Ha fáradtak voltunk is, magányosak biztosan nem. Az egész út során kisebb-nagyobb csoportokkal találkoztunk, illetve haladtunk együtt hosszab-rövidebb ideig. Eleinte még váltottunk egy-két biztató szót egymással, később csak bizakodó fejbiccentések követték egymást, végül pedig már csak korántsem biztató üveges tekintettel meredtünk a melletünk elhaladó embertásainkra.

Az első nap vásárolt túrabot (azaz furkósbot) hasznosnak bizonyult, de közel sem elégségesnek. Itt láttam először, hogy miért is szokás két trekking bottal túrázni: sokkal nagyobb terhet lehet levenni a lábakról, ha mindkét kezünkben van ilyen. Így kapaszkodtunk lépésről-lépésre egyre feljebb. A hagyományos iskolát követtük a klasszikus támadómenyét pozícióban: egyet lép, kettőt pihen. 3700 méteren aztán egy hosszabb pihenőt tartottunk. A hegyek takarása miatt a nap pont nem sütötte ezt a sík platót, így gyorsan fel kellett öltöznünk, hogy meg ne fagyjunk. Ettünk csokit. Pihi után meleg ruhák levedlése, mert egy baljósan emelkedő utolsó szakasz következett a két szomszédos hegyoldal által formált természetes "nyeregben" található hágóig.

Egykori fizikai állóképességem torz tükrét magam előtt cipelve vonszoltam magam előre. Szerencsére csapatunk többi tagja sem virgonckodott, ők is a seggükön vették a levegőt. Vagyis vették volna. Vezetőink, John és Edwin fantasztikusak voltak. Szóbeli bátorításokkal és türelmükkel rengeteget segítettek. A másik elképesztő teljesítményt a teherhordók produkálták. Ezek a kistermetű, olykor már középkorú kecsua emberek 30-40 kilókkal rohangáltak a hegyen. Néha úgy húztak el mellettünk, hogy az embernek szinte kedve lett volna elgáncsolni őket, vagy legalább felpattanni a hátukra. Egyik sem való, úgyhogy általában csak elismerő tekintettel nyugtáztuk kondíciójukat és kitartásukat.

Háromnegyed 11 körül értem fel a jó öreg Halott Asszonyhoz 4215 méterre, a csoportból harmadikként. Ray és Paul már fent vártak, jó ütemben haladtak végig. Addigi életem legmagasabb pontján álltam, és jólesett saját erőfeszítés révén feljutni oda, nem pedig sífelvonóval. Míg itt pihentünk, fotózkodtunk és a többieket vártuk, beborult. Felhőben kezdtük meg a leereszkedést az aznapi ebédhez. Az is ekkor tudatosult végleg bennem, hogy felfelé menni ugyan rossz, de lefelé menni egyenesen szar. Minden egyes lépésre fokozottan figyelni kell, nehogy az ember megcsússzon, és minden alkalommal meg kell fogni egész testsúlyunkat, nehogy túllendüljünk.

Bár a lefelé út borongós volt, cserébe rengeteg vadon élő lámát láttunk. Még egy őz is felbukkant. Ez a nap kevésbé a látnivalókról, inkább a küzdelemről szólt. Olyan délután 2 felé értünk a táborhelyre, ahol forró levessel fogadtak. Utána szokásos meleg főétel és desszert is! Pótolni kellett az elégetett energiát. Egészen az ötórai teáig a sátorban hesszeltem, utána a csapattal játszottuk a 20 Questions nevű játékot (homlokodra ragasztják egy híres ember vagy karakter nevét és eldöntendő kérdésekkel ki kell találnod ki az). A vacsora utáni rövid briefing után nyugovóra tértünk.

Inka Ösvény 1.

2012.01.18. 17:57 markctoth

Kelés nagyon korán, a busz szokás szerint késik, a turista vár. Aztán végül csak befut a 12 fős kisbusz, turista bepakol, majd beszáll. Még néhány gyors megálló Cuzco vadregényes, vadmacskaköves utcáin, hogy véletlenül se maradjon üres hely. Érdemes lenne egyébként utánanézni, hogy a fejlődő országok személyszállításában milyen lehet a rakott/üres fuvarok aránya, illetve hogy milyen a kapacitáskihasználtsága egy egyszerű, 'nemtudommilyenmárkájú' és ránézésre százhuszonkét éves kisbusznak. Vélhetően megdöbbentő adatokat kapnánk. Na de most vakációzni vagyunk, ne dolgozzunk kéremszépen!

A 8 túrázóval és 2 idegenvezetővel teli kisbusz 2,5 órán át kanyargott hol betonúton, hol murvás úton az Andok alsóbb völgyeiben, míg elértünk egy kisvárosig. Itt gyors reggeli és túrafelszerelés vásárlás: fa túrabot, valamint PET palack tartására és szállítására alkalmas, színes szövetből kézzel, alacsony hozzáadott értékkel előállított nyakbaakaszthatós, silány minőségű izé (a továbbiakban: szütyő). Ezután még fél óra autózásra volt a KM 82.

Erről az ominózus pontról indul a klasszikus 4 napos túra az Inka Ösvényen. Szedelőzködés, pakolás, szütyők magunkra aggatása, aztán irány az első ellenőrző pont, előtte pedig csoportkép a Camino Inca bejáratánál. Kis csapatunk tagjai Luismi-n és rajtam kívül 6 ír nemzetiségű emberke volt, név szerint: John, Steven, Paul, Ray, valamint a lányok Sarah és Keira. Az írek két egymástól teljesen független társaságként utaztak, csak erre a túrára rakták őket egy csoportba. A lányok testvérek voltak, a srácok pedig 28-30 év közötti gyerekkori haverok. A két társaságban közös volt, hogy mindannyian épp az ún. ‘gap year’ (vagy ‘loop year’) időszakukat töltötték a világ körül (erről majd később részletesen). A két idegenvezetőnk Jonathan és Edwin volt, mindketten kecsua származásúak változó angol nyelvtudással. Rajtuk kívül 7 fő hordárral és 1 fő szakáccsal egészültünk ki (változatlan angol nyelv-nem-tudással), így csapatunk összesen 18 főt számlált.

Az út első része nem volt megerőltető. Szelíd lankákon és kedves kis völgyeken (Jééézusom miket írok!) haladtunk felfelé, általában poros ösvényeken. Az első napi ebédünket egy idilli (!!!) tisztáson töltöttük el, ahonnan már remek kilátás nyílt a környező völgyekre, hegyekre. A hordárok mindig valamivel előttünk jártak, hogy érkezésünkre már kész étkezősátor és terülj-terülj asztalkám fogadjon bennünket. Ebéd előtt még okvetlenül muszáj volt fociznunk egyet a 2700 méteres magasságban, hogy kiköphessük a tűdőnket. A felfelé baktatástól eltérő dinamikájú intenzív testmozgás már érezhetően megterhelő volt a nem ehhez szokott szervezetünk számára. Szerencsére az egyik rutinróka kisvártatva lerúgta a labdát egy 1500 méterrel lejebb fekvő völgybe (lol), így volt ürügy abbahagyni a játékot anélkül, hogy bárkinek az önbecsülése komolyabban sérült volna.

Étkezés után rövid pihenő, aztán útrakeltünk, hogy néhány meredekebb kaptató után megláthassuk a túra során érintett első inka emlékhelyet, Llactapata-t (ejtsd: jaktapata). Mivel egy előttünk elterülő mély völgyben feküdt, csak madártávlatból szemlélhettük, miközben Jonathan és Edwin elsorolta a tudnivalókat. A Llactapata kilátóhelyről 2 órán belül aznapi táborhelyünkre értünk, amely 3100 méteres tengerszint feletti magasságban feküdt. A hely (falucska) neve: Wayllabamba (ejtsd: Chumbawamba).

Sátraink egy teraszos szerkezetű zöld domboldal egyik platóján helyezkedtek el, mögöttünk sebes hegyi patak csobogott. A higiénia iránti ambíciónk férfiasságunk méretével egyenes arányban apadt nullára, amint lábunkat a patak jéghideg vizébe mártottuk. Estére a levegő hőmérséklete is 0 Celsius fok alá süllyedt. Ez kevésbé volt meglepő, hiszen már elinduláskor sejtettük, hogy nem a kehidakustányi termálba készülünk.

Lepakolás után még ötórai teázásra és tereferére is volt idő, aztán 7 körül jött az ismét 3 fogásos, meleg esti főétkezés (parasztosan: csumi). Azután mindenki hamar pihenni tért, mivel a következő nap ígérkezett a fizikailag legmegterhelőbbnek (fura ez a szó leírva) és vezetőink már a túra eleje óta ezzel ijesztgettek minket. Folyt. köv.

A perui Andok lámái

2012.01.18. 17:56 markctoth

Közel 7500 kilométereses hosszával az Andok (spanyolul: ‘los Andes’, angolul: ‘the Andies’) a világ leghosszabb lánchegység-rendszere, itt találhatóak a világ legmagasabb csúcsai a Himaláján kívül. A hegység átlagos magassága 4000 méter körül van, keletkezése a csendes-óceáni (elsősorban a Nazca Kéreglemez) és a kontinentális (Dél-Amerikai Lemez) lemezek ütközésének köszönhető, klasszikus lemeztektonikai folyamat eredményeként. Az észak-amerikai Sziklás-hegység (‘Rocky Mountains’) kvázi dél-amerikai folytatásaként a kontinens nyugati felén végíghúzodó hegységrendszer, amely 7 ország területét érinti (Argentína, Bolívia, Chile, Kolumbia, Ecuador, Peru, Venezuela), a mai napig mozgásban van: ezért is a gyakori földrengések, vulkánkitörések. Legtöbb 6000 m feletti csúcsa elsősorban Argentína, Peru és Chile területén található. Legmagasabb csúcsa az Aconcagua (‘Cerro Aconcagua’) a maga 6962 méterével. Három részre szokás tagolni: Déli-Andok, Közép-Andok, Északi-Andok (ez utóbbi további két markánsan elkülöníthető részre tagolódik: Nyugati Kordillera, Keleti Kordillera). Az Andok top10 legmagasabb csúcsát az alábbi táblázat szemlélteti:

SSZ.

MAGASSÁG

NÉV

ORSZÁG

1.

6962 m

Aconcagua

Argentína

2.

6893 m

Ojos del Salado

Argentína/Chile

3.

6795 m

Monte Pissis

Argentína

4.

6770 m

Cerro Mercedario

Argentína

5.

6768 m

Huascarán

Peru

6.

6759 m

Cerro Bonete

Argentína

7.

6758 m

Nevado Tres Cruces

Argentína/Chile

8.

6739 m

Llullaillaco

Argentína/Chile

9.

6658 m

Walther Penck-csúcs

Argentína

10.

6638 m

Incahuasi

Argentína/Chile

 

De mit is lehet tudni az Andok perui részéről, amit tudni érdemes? Először is a Közép-Andok és az Északi-Andok déli része húzódik az ország területén. Az Andok 10 legmagasabb csúcsa közül 1 található Peruban: a Huascarán (vagy ‘Nevado Huascarán’), amely a Blanca-hegységben fekszik és déli csúcsának 6768 méteres magasságával a kontinens ötödik helyezettje (‘Huascarán Sur’). A csúcs a róla elnevezett Huascarán Nemzeti Parkban található, 1932-ben érték el először egy német-osztrák expedíció tagjai. Az Inka Ösvény a perui Andok más részein halad, így az említett csúcs sajnos nem látható róla. Azon országok legmagasabb pontjait, amelyeket az Andok érint  a következő tábla mutatja:

SSZ.

ORSZÁG

NÉV

MAGASSÁG

1.

Argentína

Aconcagua

6962 m

2.

Chile/(Argentína)

Ojos del Salado

6893 m

3.

Peru

Huascarán

6768 m

4.

Bolívia

Sajama

6542 m

5.

Ecuador

Chimborazo

6310 m

6.

Kolumbia

Nevado del Huila

5750 m

7.

Venezuela

Pico Bolívar

4978 m

 

A fenti csúcsokhoz képest az Inka Ösvény legmagasabb ránk váró pontja 4200 méter körül (‘Dead Woman’s Pass’) úgymond piskóta. Hát nem egészen. A perui Andokban egyébként nem kevesebb mint 37 darab 6000 méter feletti csúcs található, egy kis figyelmet ezért méltán megérdemelnek. Íme a top10 lista:

SSZ.

MAGASSÁG

NÉV

RÉGIÓ

1.

6768 m

Huascarán Sur

Ancash, Peru

2.

6655 m

Huascarán Norte

Ancash, Peru

3.

6617 m

Yerupajá

Ancash, Peru

4.

6425 m

Coropuna

Arequipa, Peru

5.

6395 m

Huandoy

Ancash, Peru

6.

6377 m

Coropuna Casulla

Arequipa, Peru

7.

6372 m

Asungate

Cusco, Peru

8.

6369 m

Huantsan (Tunsho)

Ancash, Peru

9.

6345 m

Chopicalqui

Ancash, Peru

10.

6344 m

Siula Grande

Lima-Huánuco, Peru

 

Végül visszakanyarodván még kicsit a bejegyzés címéhez: az Andok népszerű teveféle párosujjú patása a láma, ami a guanakók háziasítása révén egy ember által teremtett bociszemű lény. Talán egyedül ősében különbözik az alpakától (amit a vinyuka háziasításából származtatnak), ami szintén egy népszerű helyi kreatúra, de a legtöbben gyapjúpulcsi formájában találkoznak vele síeléskor. Ugatni egyik sem tud, viszont harapni és nyalogatni igen. Ezt a két tevékenységet kiszámíthatatlan egymásutániságban ismétlik simogatás hatására. Nos, e távoli világ romantikus teremtményei haszontalan jószág hírében állnak a teherhordás területén. Nemhogy egy ember súlyát nem képesek megtartani, még közepesen nagy tömegű áru szállítására is alkalmatlanok hosszútávon. Nemhiába tartják őket inkább gyapjukért, kevésbé húsukért. Egy alpaka pulóver szép összeget kóstál bárhol a világon. Fentiekből kifolyólag számításba sem jöhetnek hegyi teherhordásnál, ezért itt is inkább összvéreket és lovakat használnak, mivel jak nem terem errefelé.

Rossz nyelvek szerint a spanyol konkvisztádoroknak egy hajónyi lovas század révén sikerült néhány óra leforgása alatt leigázni az egész inka birodalmat azok kezdetleges fegyverei és félkegyelmű jószágai (értsd: láma) miatt. Valószínűleg ezután a szomorú incidens után vonultak önkéntesen örök számüzetésbe az Andok kietlen vidékére. Arról már nem szól a fáma, hogy a magyar szlengben kialakult “de láma vagy!!!” sértés is innen eredeztethető-e. De ne merüljünk etimológiai mélységekbe, induljunk inkább lámaország kapuján át inkaföldre…

'El Camino Inca' avagy az Inka Ösvény

2012.01.18. 17:51 markctoth

Az előző bejegyzések írása közben feltolultak bennem a dél-amerikai út élményei, különösen a peruiak. Úgy döntöttem ezért, hogy fellapozom az ott írt útinaplómat, hogy jobban fel tudjam idézni az akkori benyomásaimat. A 7summits blog tartalmához és céljához leginkább a 4 napos perui Andok-beli túra kapcsolódik, úgyhogy itt és a következő néhány bejegyzésben erről olvashattok.

Útinaplót egyébként szinte valamennyi jelentősebb utazásomról írtam, és csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy tegyen hasonlóan. Nem feltétlenül kell egzotikus helyeken járni ahhoz, hogy az ember lejegyezze egy-egy utazással eltöltött napját, hogy később - akár hosszú évek elmúltával - felidézhesse az ottani élményeit, érzéseit, benyomásait. Fényképet általában mindenki készít egy utazáson, videófelvételeket már annál kevesebben. De hogy ezek mellett, vagy ezek helyett még útinaplót is írjunk, arra általában már nem marad energia. Pedig megéri a fáradságot: semmi sem adja vissza úgy egy adott élethelyzet hangulatát, mint az írott szó, főleg ha azok saját szavaink és saját elbeszélésmódunk. Lassan abbahagynám a naplóírás csöpögős ajnározását, rátérnék inkább az Inka Ösvény történéseire.

Az egyik hajnali géppel értünk Cuzco városába, mert a magasság okozta pára és légköri viszonyok miatt a koradélután elmúltával nem igazán érkeznek repülőgépek az egykori inka birodalmi főváros apró, kivilágított kifutópálya nélküli repterére. A Star Peru légitársaság égi lélekvesztőjében 6 óra tájékán hagytuk el Limát és 7-re értünk az Andok-beli városba. A nap hátralévő része szervezkedéssel, evéssel, hányással, pihenéssel, szédüléssel és a másnap kezdődő túra előkészületeivel telt. A szédülést a 3500 méteres tengerszint feletti magasság okozta, amihez nagy hirtelenjében kellett hozzászoknunk a Limában megszokott tengerszint után. A hányás oka ennél sokkal triviálisabb volt: másnaposság.

Este 7-kor volt briefing a belváros széli szálloda előterében, aztán gyors vacsora a városban egy hangulatos olasz étteremben (Restaurante Cicciolina), utána pedig alvás, mert másnap 5-re jött a kisbuszos transzfer értünk. A perui Andok nevezetességeiről és az Inka Ösvény további történéseiről a következő 5 bejegyzésben írok.

Latin-Amerika először

2012.01.18. 17:49 markctoth

Az első önálló Európán kívüli utazásomra 2008. nyarán, 24 éves frissdiplomás koromban került sor. Persze nem anyagi értelemben önálló, hiszen szüleim bőkezű anyagi támogatása nélkül legfeljebb a kertkapuig jutottam volna. Olyan értelemben voltam önálló, hogy teljesen saját szervezésben és egyedül hagytam el az öreg kontinenst.

Negyedik alkalommal léptem át az óceánt (Földközi-tengert) két korábbi afrikai-, illetve egy észak-amerikai családi élménnyel a hátam mögött, nem tudva mi vár rám. Elképzeléseim szerint közel 6 hét vad fergeteg állt előttem Brazíliában, Peruban és Kubában. A dél-amerikai célországokat a tilburgi egyetemi félév alatt kialakult baráti kapcsolatok jelölték ki a térképen. Sao Pauloban él Igor Goncalo barátom, Limában pedig Luis Miguel. Igor szláv hangzású neve ellenére vérbeli brazil srác: édesanyja brazil származású, édesapja cseh felmenőkkel bír. Kinézetre tipikus mosolygós, csupafog brazilero. Alsó-felső szomszédi viszonyban voltunk a tilburgi Stappegoorweg koleszban, amit azóta elbontottak... A szoros barátság viszont nem bomlott fel olyannyira, hogy Igor azóta két szilvesztert és egy szűk nyári hónapot töltött Magyarországon. Elmondása szerint a szőke lányok a gyengéi. Otthon mindenesetre nem sokat lát. Luis Miguellel is legalább ennyire szoros baráti viszony alakult ki, hiszen közvetlen szobatársam volt Tilburgban. A mosogatás feletti csörtéket kivéve nagyon jól kijöttünk. Sajnos még azóta sem járt nálunk, elmondása alapján nehezen kapni EU vízumot Peruban. Kubában nem volt senki ismerősöm, csak szerettem volna egyszer az életben igazi Cuba Libre-t inni. :-)

Ami az itinert illeti először Sao Pauloba érkeztem, innen pedig egy bő kéthetes körutazást tettünk Igorral és családjával érintve Brazíliavárost, Salvador de Bahia-t, Rio de Janeiro-t és Igor szülővárosát Sao Jose dos Campos-t. A nagy brazil tél közepette ellátogattunk egy hegyi városkába is a Sao Paulo melletti Mantiqueira-hegységbe. Campos do Jordao a svácji alpesi falvak építészetét koppintja és mindenhol friss eperre dermesztett csokoládés édességet árultak pálcikán. Mozgalmas két hét volt az biztos: láttam a Flamengo csapatát játszani a Maracana stadionban, ittam kókuszlevet szívószállal zöld kókuszdióból, próbáltam megmaradni a hatalmas atlanti hullámokban, bejártam a riói tengerpartot Leblontól Ipaneman át a Copacabana végéig. Igorék egyik riói ismerősének lakásában herendi porcélán étkészlettel és alföldi tájképekkel találkoztam, köszönhetően a család magyar felmenőinek.

A két hét leteltével Sao Pauloból Lima-ba repültem, ahonnan pár nap után az inka birodalom egykori és a perui turizmus mai fővárosába, Cuzco-ba helyeztük át székhelyünket Luis Miguel-lel. Innen indult a 4 napos Inka Ösvény magashegyi túra (erről részletesen írok a későbbiekben), illetve innen csillagtúráztunk egynapos kirándulásokkal elérhető egyéb inka emlékhelyekre. Az út végén pár napot töltöttünk Punoban a Titicaca tó partján, ahol megismerhettük a tó vizén lebegő nádszigeteken élő uro indiánok mindennapjait. Sajnos se Nazca-ba, se Arequipa-ba nem sikerült eljutnom a viszonylag kevés idő miatt. A perui kirándulást egy fergetes limai buli zárta, ahonnan még alkoholmámorban szálltam a Havannába tartó járatra.

Kubában sok előre leszervezett dolgom nem volt. Napokig szabadprogramoztam Havanna óvárosában: láttam a híres-hírhedt Tropicana revüt, ittam egy mojito koktélt a Buena Vista törzshelyének számító krimóban (ilyenből egyébként csak a belvárosban 5 darab volt), a kikötőben ülve kiolvastam Hemingwaytől az Az öreg halász és a tengert, amit egy helyi ócskapiacon vettem. Egyik nap olyan 50’-es évekbeli amerikai automobilra vadásztam, ami még mozog is és nem csak áll valami fotógyanús helyen. Mindezek után átmentem Varaderoba, a 'vakuljparaszt' turistaparadicsomba. A Kuba szigetének északi részén, Havannától keletre található földnyelven jobb időket megélt szállodák és resortok tucatjait zsúfolták egymásra a napsütötte kubai homok csillogásától elvakulva. Döglésre és semmittevésre maximálisan alkalmas hely, főleg ha magasról teszünk a szigeten élők gazdag kultúrájára és szomorú történelmére. Az egynapos búvárszafarit leszámítva nem volt jó döntés ide jönni. Célszerűbb lett volna autót bérelni és azzal bejárni a szigetet keresztül-kasul (Camagüey, Santiago de Cuba, stb.), nem tartva a minden sarkon őrjáratozó katonai posztoktól. Fidel ekkor hivatalosan még élt, de valószínűleg már hónapok óta egy jégtömbön próbálták az utókor számára konzerválni. Az országot épphogy megcsapta a változás szellője.

Kubából Párizson át tértem vissza Magyarországra, ahol már nagyon vártak.

'This is the beginning of a beautiful friendship'

2012.01.05. 23:16 markctoth

Talán egy átmulatott pécsi éjszaka hajnalán kezdődött az egész. A két főhős külön utakon járt aznap, mégis összetalálkoztak, mert ugyanabban az utcában laktak. Persze nem a szomszédság szolgáltatta az ismeretséget, hanem a közös gimnázium, a pécsi Leőwey Klára. Hajdú Miki egy évfolyammal járt alattam és igazából öcsémmel, Matyival ápolt szoros baráti viszonyt. Persze velem is jóban volt a gyakori közös programok (értsd: züllés) és a reformkommunista szellemiség ürügyén. J

Épp 2008 augusztusának közepén és húszas éveink derekán járunk, én pár napja érkeztem haza dél-amerikai utazásomról, amelyet szüleimtől kaptam  jutalomból a jogi egyetem sikeres elvégzéséért. Utam során bejártam Brazíliát, ahol egykori Erasmusos cimborám Igor és családja volt a vendéglátóm. Második állomásom pedig mintegy 2 hétig Peru volt, ahol tilburgi szobatársam, Luis Miguel kalauzolt végig az ország nevezetességein. A 6 hetes út végén 1 hetet töltöttem Kubában, hogy kipihenjem azt a sok gyönyörű megpróbáltatást és a kultúrsokk okozta fáradalmakat.

Jelen történet szempontjából viszont csak a perui kalandozásnak van jelentősége, mert itt vettem részt egy négynapos magashegyi trekking túrán a perui Andok vonulatai között. A túra útvonalát a klasszikus 'Camino Inca' képezte, amely a negyedik nap hajnalán a Napkapun áthaladva Machu Picchu romvárosánál ért véget. Noha világéletemben sportoltam, a túrázás mint szabadidős vagy sporttevékenység kimaradt a sok egyéb időtöltés mellett (feltéve, hogy nem számítjuk ide a hosszabb-rövidebb kirándulásokat). Valószínűleg ezért is hagyott bennem mély nyomokat az Andok-beli szubtrópusi kaland.

Szóval az ominózus pécsi hajnalon, ahogy egyik lábamat próbáltam a másik elé helyezni gyaloglás címén, épp Mikinek meséltem az inka ösvényen szerzett élményeimről, és a túra során megismert gazdag indián kultúráról. Miki őszinte kiváncsisággal hallgatta a beszámolót, aztán mielőtt elváltunk felvetette, hogy mi lenne, ha együtt elmennénk valamikor Nepálba egy hasonló útra a közeljövőben. Ebben meg is egyeztünk anélkül, hogy nekem bármilyen közelebbi ismeretem lett volna e távoli országról.

Ha a fentiek után azt hinnétek, hogy a romantikus elemekkel és népmesei motívumokkal teletűzdelt fenti sztori csak egy mámoros hajnal szülte fikció, akkor ne olvassátok el a következő bejegyzéseket.

Seven Summits: A blog

2012.01.05. 19:50 markctoth

Ez most egy blog. Akármilyen hihetetlen. Kezdő fajta, ne is firtassuk tovább. Belemenni, hogy miért itt, miért most, miért így, teljesen felesleges. Ezekre a kérdésekre a válasz ugyanis egy újabb kérdés lehet csak: miért ne?

Miért ne lehetne leírni ezt-azt, ami az ember körül történik. Főleg, ha azok a dolgok a legtágabb értelemben vett nagyvilágban történnek. Egy olyan nagyvilágban, amely színes, változatos, pezsgő, veszélyes, hatalmas, kegyetlen, vagy egyszerűen csak: más. Kicsit lassabb. Vagy épp sokkal gyorsabb. Minket távoli fényévekkel megelőző űrtechnológia. Vagy épp sötét középkor.

Miért ne lehetne a kalandos utazásokról szóló élménybeszámolókat egy vézérmotívum köré fűzni, hogy aztán valamikor egy eleje-vége történet születhessen úgy, hogy a szó szoros értelmében annak a történetnek igazából se eleje, se vége nincsen? Miért ne lehetne csak a történetírás öröméért írni?

És végül miért ne lehetne a fenti vezérmotívum alapja a hétvégi kirándulásokból először hosszabb-rövidebb hegyi túrákká érő, majd komoly magashegyi expedíciókká fejlődő, végül pedig egy teljesítményorientált outdoor életmódban kiteljesedő élményösszesség? Mindez távoli, néha szó szerint “madárlátta” helyeken, vagy épp ott, ahol még a madár se jár. Izgalom, kaland, személyes célkitűzések. Semmi intrika, pletyka, celebvilág. Valódi helyszínek, valódi küzdelmek, valódi hősök. Távol kis hazánktól, mélyen az ismeretlenben. Izzadtan, fáradtan, elcsigázva. Ahogy az lenni szokott.

Az életszagot egy konkrét fizikai célkitűzés árasztja: feljutni a világ hét kontinensének hét legmagasabb hegycsúcsa közül legalább hatra 2014-ig. Nem másokkal versenyezve, nem bármi áron, pusztán a kihívás és a kitartás kedvéért. Önmagunk céljából, de nem öncélúan. Kiváncsiságtól vezérelve, hogy vajon milyen lehet Afrika, Dél-Amerika, Európa, Észak-Amerika, Ausztrália (és Óceánia), az Antarktisz és esetleg Ázsia legmagasabb pontján állva letekinteni a lábaink előtt elterülő végtelenre.

Ezért Seven és ezért Summits. Kilimanjaro, Aconcagua, Elbrus, Denali, Puncak Jaya, Vinson, Everest. Sejtelmes fogalmak, melyek köré gyakran egész kultúrák, mitológiák, és emberi sorsok épülnek.

De nem csak seven és nem csak summits, hanem sokminden más. Más helyek, más tájak, más emberek. Na és persze más hegyek is, vagy éppenséggel csak dombok. Domborulatok.

A cél eléréséhez szükséges hosszú út során pedig fotózás, filmezés, ismerkedés és élmények papírra vetése, majd mindezek megosztása. Azokkal, akiket érdekel. Senkire se erőltetve, senkinek se tukmálva, senkit meg nem bántva. Egy kényelmes karoszékből az esti tej (sör) mellé.

Valahogy így él egy blog az én képzeletemben.

süti beállítások módosítása