Izgalmas napra virradtunk. Mai nappal vette kezdetét az eredetileg 12 naposra tervezett trek a Himalája nepáli oldalán. Reggel 8-kor már Kathmandu Thamel negyedében tébláboltunk a túraszervező iroda előtt a túravezetőnk Bisnu és egy Maruti Suzuki társaságában. Előbbi kistermetű nepáli emberke volt, utóbbi kisméretű japán autó. A csomagok egy része emiatt a csomagtartó helyett a tetőre pókozva kapott helyet, ami fejlődő országokban inkább szokásos, mint rendkívüli. A járművek itt kevésbé dúskálnak a belső térben, mint Nyugaton. Sofőrünkről, aki ránézésre túl fiatalnak, úgy 15-16 évesnek tűnt, hamar kiderült, hogy frissjogsis 14 éves. De mit számít a kor, ha az ember a nepáli fővárosban furikázhat turistákat.
Kisvártatva Kathmandu belföldi repterén találtuk magunkat. Ha az egyik korábbi bejegyzésemben a nemzetközi repteret libalegelőnek tituláltam, akkor a belföldi reptérre nincs megfelelő kifejezés. A check-in úgy zajlik, hogy az ember átadja nagy hátizsákját egy formának, aki egy mechanikus marhamérlegre helyezi azt. A súlykorlát igazából senkit sem érdekel, nem is igazán érthető miért mérlegelik a cuccost. A mérlegelés után aztán a zsákok kapnak egy sajtcédulát, és két markosabb nepáli legény határozottan bekúrja őket valamelyik sarokba. A boarding a klasszikus bekiabálásos iskolát követi, akinek a nevét üvöltik, az következik. Mindezek után egy tragacs a 20 személyes dupla propelleres békebeli repülőgéphez (‘Twin Otter’) szállítja az utasokat.
A repülés élménye egy ilyen lélekvesztővel minden képzeletet felülmúl. Az embernek szó szerint végig izzad a tenyere az 50 perces út alatt, amíg a gép a felhők között, illetve a felhőkben cikázva Kathmanduból a hegyi Lukla faluba ér. Hazugság lenne azt állítani, hogy nyugalom töltötte el a szívünket, amikor megláttok a luklai repteret. Egy lankás hegyoldalt erőszakoltak meg, hogy a mindössze néhány száz méter hosszú kifutópályát el tudják helyezni valahova. A leszállópálya rövidsége miatt az egész kifutó kb. 30 fokos szögben lejt (vagyis leszállásnál épp emelkedik), hogy a gépek hamarabb és rövideb táv alatt lefékezhessenek. A világ egyik legveszélyesebb reptereként tartják számon a luklai airstrip-et, minden évben több halálos baleset történik, mivel a pilóták nem megfelelő szöget választanak a leszálláshoz, vagy épp nem húzzák fel időben a gép orrát és belecsapódnak a kifutó alatti hegyoldalba. Végül persze szerencsésen landoltunk, és kisvártatva már a cókmókon végeztük az utolsó simításokat.
Lukla tipikus tranzitfaluként működik az Everest expedíciók és trekkingek kiindulópontjánál. Tele van szállodákkal és vendégházakkal, de senki sem tölt itt több időt annál, mint amíg repülőgépének indulására vár. Természetesen lábon is el lehet jutni idáig Kathmanduból, de ez nagyságrendileg 3 héttel növeli meg a szükséges időtartamot, ami már így sem kevés (egy átlagos trek 12-15 napig tart, egy Everest expedíció pedig 65-75 napig). Éppen ezért gyakorlatilag mindenki repülővel érkezik ide, aki az Everest nepáli oldaláról akar eljutni a Himalája ezen részének valamelyik nevezetes pontjára.
A felszerelés ellenőrzése után, aztán indult a túra. A mai nappal …-ig kellett eljutnunk.
…
