Útinaplóm ide vonatkozó bejegyzése így kezdődik: “Ez az utolsó túranap reggele vagy inkább hajnala. Most, hogy leírtam az ‘inkább’ szót kitaláltam egy ide illő, nagyon szar szóviccet az ‘inka’ szó fokozására: inka, inkább, leginkább. Szóval a mai lesz a leginkább napunk a 4 nap során.” Éleslátásom már akkoriban sem hagyott cserben: valóban kurva szar ez a szóvicc.
Hajnali 4 előtt ébresztő, kokatea az arcba tolva, kis idő kamillázásra és ébredezésre. Gyors reggeli után háromnegyed 5-kor már az utolsó ellenőrzőpont előtt tülekedtünk vaksötétben a nagy tömegben. A Machu Picchu területére belépőket újra szigorúan számba veszik, nehogy valaki eltévedjen, leszédüljön. Nagy a verseny a túrázók közt, hogy ki ér először a Napkapuhoz, ki vetheti az aznapi első pillantást az inkák sokáig elveszett hegyi városára a felkelő nap sugaraiban. Aztán fél 6-kor kitárult a hatalmas rácsos kapu, és megkezdődött a világ egyik legértelmetlenebb versenyfutása. 6 km-t kellett megtenni Inti Punku-ig (Napkapu), ahonnan gyönyörű kilátás nyílik az alacsonyabban elterülő romvárosra.
Az út nem volt megerőltető, de vigyázni kellett a sötétben. Egy nőt úgy pofoztak vissza eszméletébe, miután bevágta a fejét egy belógó fa törzsébe. Utolsó erőfeszítésként egy végtelennek tűnő lépcsősort kellett megmászni, hogy felérjünk a Napkapuhoz. A lépcső meredekségére jellemző, hogy egy testesebb angol úr illedelmesen összefosta magát mellettem a harmadik lépcsőfoknál. A lépcső tetején, átsétálva egy kőboltív alatt már 20-30 ember lézengett ekkorra, mind a napfelkeltét várva. Mivel a nap a szokásosnál később kelt fel, ezért nem vártuk meg, míg az egész várost bevilágítja, nekivágtunk az utolsó 2 km-es ereszkedésnek a romokig.
Félúton járhattunk, amikor fantasztikus dolognak lehettünk szem- és fültanúi. Egy ölelkező, csókólózó pár állt egy kőből épült emelvényen, amikor a férfi hirtelen féltérdre ereszkedett és megkérte a nő kezét. Elsőként gratulálhattunk a friss jegyeseknek, akik egy 9 napos túrán voltak túl. Ennyi közös megpróbáltatás után szinte garantált a sikeres lánykérés.
Machu Picchu területére nem lehet csak úgy tátott szájjal berontani, regisztrálni kell egy látogató központban, ami a romváros aljában található. Nemrégiben kiderült, hogy az egész hegyoldal süllyedésnek indult, ezért a napi látogatószámot a perui kormány egy ideje maximálta. A beengedhető napi létszám úgy jön ki, hogy meghatározott számú turista léphet be a túraútvonalakról, és ugyanilyen számú közelítheti meg a romvárost közúton (vagyis Aguas Calientes-ig vasúton, aztán egy szerpentinen keresztül kisbuszokkal közúton). A süllyedés mértékét egy kifeszített inga révén folyamatosan ellenőrzik. Nem csoda, hogy a peruiak még hosszú évvszázadokig meg akarják óvni az utókor számára az ország elsőszámú turista attrakcióját, amit egy 2007-ben zárult internetes szavazáson ‘A világ hét új (ember alkotta) csodája’ közé választottak a szavazók (www.new7wonder.com). A hét közé került még egyébként a riói Cristo Redendor (Krisztus-szobor), a római Kolosszeum, a kínai Nagy Fal, az agrai Taj Mahal, a jordániai Petra romvárosa, és a mexikói Chichen Itza.
Szikrázó napsütésben járhattuk be ezt a lenyűgöző építményt. Csoportunk két részre vált, nekünk Edwin tartott idegenvezetést. Az építmény két markánsan elkülönülő részre tagolódik: a mezőgazdasági termelést szolgáló teraszos részre, valamint az egykor itt élők lakó-, kulturális- és közösségi színtereit alkotó városi részre. Az építmények között elterülő tágas zöld területeken, teraszokon mindenhol lámák legelésztek. A vallásgyakorlásra három külön templomépület szolgált: egy a Naphoz, egy a Főistenhez, egy pedig a Kondorhoz. Az inkák hiedelmeiben mindig is központi szerepet játszottak az állatok, így a kondor, a puma és a kígyó hármasa. E három állatot félték igazán. A puma és a kígyó érthető, de kevés olyan esetről hallani, amikor kondor kapott fel embereket a földről.
Az épületeket alkotó kövek illesztése mindenhol tökéletes, pedig kötőanyagot nem használtak. Az elöljáróknak, a papságnak és a szüzeknek elkülönített helyiségei voltak. A főtér felett hatalmas emelvény tornyosult, ahonnan a vezetők szót intézhettek az összegyűltekhez.
A koránkelés és a romváros bejárása leszívott minket, így nem másztunk fel Wayna Picchu-ra, ahonnan az a kilátás nyílik a városra, ami a legtöbb fotón látható. Ehelyett inkább heverésztünk a pázsiton egy biztonsági ember hangos füttyögése ellenére. A kétórás busszal mentünk le Aguas Calientes-be, ami a legközelebbi ma is lakott település és termálforrásairól kapta nevét. A várost az idelátogató turisták tömege tartja életben, mindenhol szuvenír boltok és éttermek követik egymást. A másik nevezetesség a vasútállomás, ahonnan a Cuzco-ba tartó vonat indult. Mi is ezzel utaztunk vissza, de a jól megérdemelt pihenés előtt még egy fergetes buli következett a csapattal az egyik városi klubban (‘Roots’).
Dél-Amerikai kalandjaim nem értek véget a túra végén, de egy korábbi bejegyzésben tömören már beszámoltam róluk. A csapat tagjaival azóta is rendszeres kapcsolatban állok fácsén, mindig szívélyesen invitálnak Dublinba. Lassan el kéne menni.
