Az éjszaka meglehetős nyugalomban telt a patak lágy zúgása közepette. A sok különféle neszezést azonban nem nyomta teljesen el, így azt álmodtam, hogy valami borzalmas szörnyeteg acsarkodik a sátor mellett nagy kegyelmében. Reggel persze kiderült, hogy csak egy jámbor összvér volt, amit még az este folyamán kergettünk odébb.
Fél 6 után ébresztettek vezetőink a kezünkbe erőltetett forró kokatea erőteljes aromájával. Fél óránk volt összeszedelőzködni, és kimenni reggelizni európai módra: az étkezősátorban kenyér, gyümölcsök és joghurt várt minket. Kellett az energia a túra legkeményebb napja előtt. Hátizsákom súlyát igyekeztem minimalizálni, és minden nélkülözhető dolgot a hordárok által vitt nagy közös hátizsákba applikálni. A reggeli kávét a pottyantós bűze helyettesítette, rögtön helyrerakta az ember fejét.
Az ellenőrzőpontot elhagyva hol kőből kirakott lépcsőkön meneteltünk felfelé, hol sima köves ösvényen. Ekkor már javában olyan tengerszint feletti magasságban jártunk, mint előtte még soha. Legalábbis én nem. És még messze volt a Halott Asszony Hágója (Dead Woman's Pass, helyiül Warmiwanuska), az Inka Ösvény legmagasabb pontja (4200 méter körül). Köröttünk mindenfelé a perui Andok hatalmas hófödte csúcsai emelkedtek, csendben kacagva az alattuk masírozó emberek fura hóbortján.
Ha fáradtak voltunk is, magányosak biztosan nem. Az egész út során kisebb-nagyobb csoportokkal találkoztunk, illetve haladtunk együtt hosszab-rövidebb ideig. Eleinte még váltottunk egy-két biztató szót egymással, később csak bizakodó fejbiccentések követték egymást, végül pedig már csak korántsem biztató üveges tekintettel meredtünk a melletünk elhaladó embertásainkra.
Az első nap vásárolt túrabot (azaz furkósbot) hasznosnak bizonyult, de közel sem elégségesnek. Itt láttam először, hogy miért is szokás két trekking bottal túrázni: sokkal nagyobb terhet lehet levenni a lábakról, ha mindkét kezünkben van ilyen. Így kapaszkodtunk lépésről-lépésre egyre feljebb. A hagyományos iskolát követtük a klasszikus támadómenyét pozícióban: egyet lép, kettőt pihen. 3700 méteren aztán egy hosszabb pihenőt tartottunk. A hegyek takarása miatt a nap pont nem sütötte ezt a sík platót, így gyorsan fel kellett öltöznünk, hogy meg ne fagyjunk. Ettünk csokit. Pihi után meleg ruhák levedlése, mert egy baljósan emelkedő utolsó szakasz következett a két szomszédos hegyoldal által formált természetes "nyeregben" található hágóig.
Egykori fizikai állóképességem torz tükrét magam előtt cipelve vonszoltam magam előre. Szerencsére csapatunk többi tagja sem virgonckodott, ők is a seggükön vették a levegőt. Vagyis vették volna. Vezetőink, John és Edwin fantasztikusak voltak. Szóbeli bátorításokkal és türelmükkel rengeteget segítettek. A másik elképesztő teljesítményt a teherhordók produkálták. Ezek a kistermetű, olykor már középkorú kecsua emberek 30-40 kilókkal rohangáltak a hegyen. Néha úgy húztak el mellettünk, hogy az embernek szinte kedve lett volna elgáncsolni őket, vagy legalább felpattanni a hátukra. Egyik sem való, úgyhogy általában csak elismerő tekintettel nyugtáztuk kondíciójukat és kitartásukat.
Háromnegyed 11 körül értem fel a jó öreg Halott Asszonyhoz 4215 méterre, a csoportból harmadikként. Ray és Paul már fent vártak, jó ütemben haladtak végig. Addigi életem legmagasabb pontján álltam, és jólesett saját erőfeszítés révén feljutni oda, nem pedig sífelvonóval. Míg itt pihentünk, fotózkodtunk és a többieket vártuk, beborult. Felhőben kezdtük meg a leereszkedést az aznapi ebédhez. Az is ekkor tudatosult végleg bennem, hogy felfelé menni ugyan rossz, de lefelé menni egyenesen szar. Minden egyes lépésre fokozottan figyelni kell, nehogy az ember megcsússzon, és minden alkalommal meg kell fogni egész testsúlyunkat, nehogy túllendüljünk.
Bár a lefelé út borongós volt, cserébe rengeteg vadon élő lámát láttunk. Még egy őz is felbukkant. Ez a nap kevésbé a látnivalókról, inkább a küzdelemről szólt. Olyan délután 2 felé értünk a táborhelyre, ahol forró levessel fogadtak. Utána szokásos meleg főétel és desszert is! Pótolni kellett az elégetett energiát. Egészen az ötórai teáig a sátorban hesszeltem, utána a csapattal játszottuk a 20 Questions nevű játékot (homlokodra ragasztják egy híres ember vagy karakter nevét és eldöntendő kérdésekkel ki kell találnod ki az). A vacsora utáni rövid briefing után nyugovóra tértünk.
